Foszlány mandulába nőve

ha már nem vagyok
 

Tudom, hogy ez azért elég morbid. De olyan könnyen történhet bármi. És akkor ott állok vagy fekszek majd, és már nem tudok mit mondani. Lehet nektek annyira nem, de számomra borzalmas lenne, ha még utoljára nem tudnék megszólalni. Megszólalni... és kérni valamit.

Ne értsetek félre, eszem ágában sincs semmit tenni soha magammal. Szeretem az életet, szeretem az ételek ízét, a lányok illatát, és még azokat a damien rice dalokat is, amik olyan fájdalmas emlékeket idéznek. Szeretem a bőrömön a hideget, hogy aztán valakihez bújhassak, és ő melegítsen át, szeretem a reményt és a bánatot. És szeretek látni, de még mennyire, minél többet, lehetőleg mindent, de leginkább csak révedni és elmerülni valakinek a szemében. Szeretem ezt a rohadt világot, és hálás vagyok érte, hogy ennyi mindent kaptam. Értetek főleg... De igazából nem félek attól, hogy egyszer el kell menni. Nem akarok üvöltve könnyek között távozni. Egyébként is, szerintem ez nem ilyen egyszerű, hogy itt az eleje ott meg a vége, hisz minden út vezet valahová. És ha mégse? Az út maga akkor is megérte. Nagy a szám, hisz nem fenyeget semmi...

De ha ezt olvassátok, akkor vagy ellopta valaki tőlem, vagy én már nem vagyok. Az utóbbit azért fura érzés leírni. És hülyeségnek is hangzik? Mi az hogy nem vagyok? Amikor évek múlva csak úgy sétáltok majd az utcán, és az orrotokba egy sehonnan se származó illat szökik, pedig a tél miatt már hónapok óta nem éreztek szagokat, az úgyis én leszek. Eszetekbe jutok, és akkor vagyok. Nem a testen múlik... Amúgy sem értem oda soha sehová. Na jó, túl sokat beszélek most is. Búcsúzom inkább, mindenkitől egyenként, és persze direkt teljesen megkevert sorrendben.

Pöc, már ne haragudj, de te egy igazi pöcs vagy. Megbízhatatlan, és ráadásul hasonlóan élsz egy óriás amőbához. Csak tudod, bármikor rád mertem volna bízni az életem. Ez most már nem is olyan nagydolog. De igazából még ennek előtte is. Testvérem voltál vértől falatig. De sajnos ez sem mentesít téged, te állod ennek a temetés hercehurcának minden költségét. Köszi...

Duncika, tudom, hogy soha nem akartál felettem szülő lenni, kicsit mégis te voltál... Te voltál kettőnk közül az idősebb. A legjobb koponya vagy, akit valaha ismertem. Emlékszel, mikor lettünk igazán család? Alig lehettem tizenkét éves, de te már teljesen partnerként kezeltél. Imádtam hozzád járni. Nekem te voltál, az a bizonyos nagyvilág. És ha valakire akartam volna hasonlítani, ha nem szomjazom inkább a saját utam, akkor olyanná akartam volna válni, mint te. Hálás vagyok neked mindenért. Főleg, hogy a testvéred lehettem. Neked hagyom az összes filmet, van még mit behoznod.

Dugyli, én Júliám. 13éves voltál akkor. Annyira kislány, és annyival érettebb a korodnál. Mennyit játszottunk együtt. Éjszakánként csillagokat néztük a szobád plafonjának falán, és te sütöttél nekem piskótát. Csak ne lenne olyan fene nagy szád. Jó, lehet hogy szerettem így, na de hát akkor is... Néha azért rád vágtam volna az ajtót. Persze, csak hogy kicsit koppanjon az orrodon, szeretetből. De igazándiból, belém nőttél kivakarhatatlanul, mert bármi jött vagy ment, te ott voltál az elejétől a végéig.

Piciboci, mindig olyan volt mintha az öcsém lettél volna. Ez nem alá vagy fölé rendeltség kérdése, mert ha kevesebbnek éreztelek volna magamnál valaha, akkor nem maradunk barátok. De baromira aggódom érted. Addekvált vagy, és engem baromira zavar, hogy nem haladsz. Egyszerűen mert attól félek, hogy nem kapod meg majd ezért az élettől, amire érdemes vagy. Ne legyél hülye, nézzél körbe, tele vagy perspektívákkal. Akinek ilyen barátja volt mint én...

Flódni, te igazi dög. Mindig próbáltalak dögnek látni. Mert annyi volt benned a szenvedély, és olyan szemérmetlenül röhögtél állandóan. Pedig hát nem vagy az. Szeretnivaló és ennyi. Mint egy flódni. Sallang nélkül, minden falatban más ízű, és mindig különleges. Írhatnám, hogy mennyire élveztem a veled töltött időt, de ez annyira kifejezéstelen. Szerettem minden veled töltött percet, mert annyira amorf vagy, annyira abnormális, annyira szeretnivalóan nem e világi. És képes vagy bármihez pofákat vágni. Mikor végig pörög előttem minden, te biztos épp valami grimasszal villansz fel.

Dundikám, mennyit öltük egymást. Hogy szerettem a húsodba harapni, és bújni bele reggel. Átrohanni a hideg lakáson, és befészkelni magam a húsos karodba. Imádtam azt ami vagy. Olyan büszke vagyok rád, hogy ilyen lettél. Hogy a nem kevés porcikád, mind tele van egyéniséggel és önállósággal. És a szíved irányát. Sokszor irigyeltem tőled, hogy te még nemzőatyánkat tudod utálni. Pedig nem hiányzott más. Ha ilyen testvérem lehetett, milyen jogon kértem volna bármi többet az égtől?

Uli, kicsikém... Most bőgöm el először magam. Egy halottnak ezt mondjuk nem nagyon lehet felróni. De nem szomorkodva, inkább nevetős könnyek ezek. Soha senkit nem láttam még úgy szeretni, mint téged. Ha ilyen lenne a világ. Ha a te világod lenne csak. Máig nem értem, mi történt kettőnk között. Olyan mélységekbe másztál bennem mindig, amikről nem is tudtam, hogy létezik. Vágytam az ölelésed mindennap. Nem a szenvedély miatt, csak hogy szoríts perceken át, hogy magamba szívjam az illatod. Melletted mindig szabad lehettem. Kiszakítottál a világból, és mesét rajzoltál körém. Te voltál az én igazi váram, ahová kisgyerekké zsugorodva rohantam volna haza mindig. Szeretlek, a legbelsőbb szívemmel. És most már elhordhatod bármelyik pulcsimat. A bébinyúlbelsőset is.

Yvonne, az én igazi pajtásom. Milyen sokszor mesélted nekem, hogy nem egyszerű párt kell keresnünk, ne egyszerűen hasonló legyen, vagy csak megértsen, hanem legyen cinkos. És közben felnőtt körülöttünk mindenki. És nekem te maradtál. Társam voltál mindenben. És melletted büszkén lépkedtem. Mert gyönyörű, mert okos, mert tenyerén a világ. Felszívtam magam, és kidüllesztettem a mellem, hogy lássa mindenki, ő az én cinkosom.

Akiknemmondjukkianevét, ez azért egy elég nagy gyűjtőnév itt. Mindig furcsállottam, hogy az emberek keseregnek egy-egy döntésük miatt. Voltak, akik nem akartak velem játszani, meg volt akikkel én nem akartam. De az utóbbi az én döntésem volt, és viseltem minden súlyával, legyen az jó vagy rossz. Szóval nem tudok sajnálni senkit. Keseregni azon, hogy most már soha nem tudjuk meg... Ugyan már, épp elég idő volt, és ha csak egy napra is másképp döntöttél, akkor szerintem most minden könnycsepp csak pocsék.

Mumin, mindig azt mondják, az ember nem választja a családját. Emlékszem arra, amikor egyszer elolvastad, amit apuról írtam, és sírtál, hogy szülhettél engem egy ilyen embernek. De tudod, ennél itt sokkal többet történt. Engem szerettek az emberek, ez adottság. Szerettek már fenn is, mielőtt megszülettem. És én választhattam. Persze épp akkor ne lettem volna megalomán? A legjobb kértem. Téged. Nincsenek gének. Semmit sem jelentenek. Tőled tanultam meg mindent, és attól lett belőlem ember, hogy minden percben a szeretet ölelt. Ne bőgj, én most bőgök helyetted. Gyerünk, legalább egy qrva kis mosolyt. Nem tudom mi lett volna belőlem, ha nem téged választalak. Ezt nem lehetett volna jobban csinálni. Hagytál mindig botlani, hagytál járni, hagytál szárnyalni, és bármekkorát zuhantam, te mindig elkaptál engem. Tudod, most érzem azt, hogy mennyire hiányoznál, ha nem lennél. Pedig most itt fekszel a másik szobában. Már te vagy vendég nálam, és én adtam kölcsön neked pólót. Fordítva vetted fel, és azt hitted, csak azért szorítja a nyakadat, mert kihíztad. Annyira hibbant vagy. Annyira remélem, hogy a következő életünkben, én gondoskodhatom majd rólad. Mert ne reménykedj, mi össze vagyunk láncolva.

Eskimo, hagytad, hogy melléd üljek az óviban. Tudod sohasem tartottalak pöcsnek, még ha annyit piszkáltalak is. Az első barátom voltál. Hihetetlen, hogy mi megmaradtunk egymásnak. Lényegében veled nőttem fel. Persze kaphattam volna jobbat is nálad, de nem vagyok telhetetlen. Jó, valójában nem volt veled semmi komoly gond. Sőt, hálás is lehetnék, hogy kitartottál mellettem, pedig én jégtáblával roppantottam ketté a térded, és a szemed is ki akartam égetni. Hát nem ilyen egy igazi barátság? De azt hiszem, veled formálódtunk össze leginkább. Persze az évek, de ez nem lehet véletlen. A tiéd a családom, a helyem, mert te oda olyan szépen beillesz. Főleg ha fogysz egy kicsit.

Su, nem tudtalak kihagyni. Úgy érzem valahol elvesztél. Nem is neked írok igazából. Hanem annak, aki voltál. Túl sok mindent adtál fel. Persze, sorolhatsz okokat, de én ehhez elég gyerekes vagyok, hogy ne érdekeljenek. Egy kisgyereknek soha sem számít mit miért tesznek vele. Valami vagy jó, vagy rossz. Melletted talán kitartottam volna. Habár ma már nem látom, mit láttam... De találj vissza, mert ez nem lehet ennyi. Nem kell a mert és majd. Már nem igaz, hogy annyi időnk lesz még.

Lány, azért nélküled, ma nem tudom hol lennék. Így utólag, annyi mindennek kisebb a jelentősége, és úgy elkoptak az emlékek, de akkor azt hiszem te megmentettél saját magamtól. Bele gondolni is borzalmas, milyen voltam előtted. Jó, az sem volt semmi, amilyen undorítóan szerelmesek voltunk, de ez az első kapcsolat túlzott illúziójával jár azt hiszem. Örülök, hogy rád találtam. És sajnálom, hogy már nem ismerlek. Persze tudom, az én döntésem volt. Emlékszel arra az utolsó estére nálam? Ha az úgy marad, egy idő után mindketten beledöglöttünk volna. De én nem így akartam. Tudom most már hiába, de soha sem akartam, hogy egy nap idegenek legyünk egymásnak. De remélem, hogy megérte. Hogy aminek ekkora volt az ára, az legalább igazán boldoggá tesz. Hogy legalább egy mikronnyi maradt a gyerekes álmaidból, amit titokban valóra váltasz. Évek óta hordtam megint a gyűrűm, nem miattad, egyszerűen több jelentősége. Benne van az, ami voltam, és ami lettem. Szeretném, ha megtartanád. Áhh, használd amire akarod, tudom hogy nálad jó helye lesz.

Muppet, te lehetnél az ideális. Nem tudom mi baj van velem. Te voltál az összes szerelmem közül, a legjobb hozzám, és valami még se ment. Pedig, ha lerajzolnám, hogy milyen legyen a párom, és hogy nézzen rám, akkor téged rajzolnálak. Légy szíves tegyél meg nekem annyit, hogy nem egy barommal jössz össze, aki a szutymók kislábujjadra se érdemes.

Olenyka, te emlékszel mikor ismerkedtünk meg? Egy vaníliafagyis amerikai almás pitét ettem, és ott ültél velem szemben. Egy elviskort idéző hamburgerezdében Hűvösvölgy előtt. Én meg csak bámultalak, hallgattam ahogy beszélsz, és annyira kicsinek éreztem magam hirtelen. Te mindenhez értettél, vagy amihez nem, azt megoldottad máshogy. Szerintem van ilyen, ha figyel az ember, az igazi erőt, szeretet, törődést ecetera meg lehet érezni előre. Nem véletlen keveredtem melléd aztán. A barátod szerettem volna lenni. Mert te jó vagy. Őszinte, jószívű és mindig talpraeső. Egyszer azt mondta rám valaki, ha az Északi-sarkon kitennének, én egy jégtáblán is megélnék. Valószínűleg fókaburgert árultam volna az eszkimóknak. De nagyon szerettem volna, hogy te mellettem legyél ott is. Szerettem, hogy anyu vagy nekem, de sosem felettem, mindig csak mellettem, fogva a kezem.

Pont. Azt hiszem kifogytam. Írtam amúgy meg eleget, nem hiszem lenne olyan dolog, amiről nem beszéltem a blogon. Vagy amiről mégse, azt talán jobb ha velem jön. De most ebből így elég. Mert lélekben ehhez egy kicsit meg kellett halni. Az meg azért szomorú, mikor már nem élek. Most meg keserítek. Na ebből már nem jövök ki jól. Pedig én nem így fogom fel az egészet. Inkább gondoljátok azt, hogy csak elutaztam valahová messzire. Mondjuk Peru tetején rágok épp kokát és scrubblezök az istenekkel. Csak ez végleges, tudom én... De ez nem lehet ilyen egyszerű. Mindannyitokat éreztem, mikor épp távol volt akkor is. A mozdulataimba, a szavaimba, mert kicsit mind eggyé váltunk. És én is ott vagyok bennetek. Legalábbis remélem. Aki úgy érzi nem, az lépjen hátra egyet. Aki pedig épp terhes tőlem, az mondjuk kettőt előre. Senki? Na látjátok, akkor azért mégis maradok. És ami meg elmegy? Hát az bekerül a körforgásba. Valószínűleg következő életemben giliszta leszek, de leszek. Vagy ha csak az anyag létezik... Ezért szeretném ezt kérni. Nem akarok egy temetőben feküdni, aminek a bejáratában reklám sírok vannak. Inkább szórjátok szét a hamvaimat, valami gyönyörű helyen, ahol jók a fények, és még sohasem jártam ott. Aztán ültessetek egy fát, lehetőleg mandulát, mert az virágzik leghamarabb. Én meg belenövök a fába, veletek együtt, mindennel együtt, ami belőletek bennem élt. Eskimo biztos majd egy szem mandula lesz egy raffaelo golyó közepén. Meg virágok, levelek, törzs... Csak tudjátok, hogy ott vagyok. És engedjetek el. Ami volt, ez a rengeteg, az nem szólhat könnyekről.

Nem leszel mindig egyedül,
eljön hogy ujra betakarlak!
együtt leszünk nagy hó alatt:
jövök, még szeretni akarlak.

Hozzád présel az áldott súly,
elérlek, soha közelebben:
csontomig érő remegés
átjár mint ifju közeledben.

Megvársz? Csontszámmal megcsókollak,
csontkezem kezedre tapadhat
csontkarom karodba karolhat
szeretlek, szeretni akarlak.

u.i.: ha még nem lennék teljesen halott, igazából nem ragaszkodom a szerveimhez

(ez a rész már itt nincs, a többiben benne van, hogy mit szeretnék. valaki fel is olvashatná majd, mert... mert szeretnék elbúcsúzni. még annyit kérnék, hogy tegyétek ki ezt a blogra, mármint nem ezt, hanem a felette lévőt, is írjátok alá Függöny)

FÜGGÖNY

(nincs meghajlás, mert ezt én sosem akartam így)

Kiteszem az utolsó kereső kifejezéseket

akikre kerestek:

ételek amiket valószínűleg én is ettem:

és néhány extra:

és akkor mégy egy kis összegzés. a blog alig élet meg többet két évnél. és holnap a 811. bejegyzéssel lett vége. ez alatt a két év alatt, dolgoztam körülbelül egy tucat helyen, a leglátogatottabb napon 349 olvasó volt, végig ettem egy várost, a leglátogatottabb héten kétezernél több látogató volt, részem volt négy személyes, két telefonos, egy smsbeli szakításban, a legtöbb olvasó enn azóta bezárt oldaláról érkezett ide összesen 178an, azokat nem is számoltam ahol a kapcsolati forma eleve nem volt tisztázott, az oldalt amióta megy a statgép (körülbelül egy éve) eddig 48739 helyről töltötték le, jártam három iskolába, a legtöbbször ideirányító kereső kifejezés épp csak a "tetro" előtt a "szőrös pina" lett valamivel ezer feletti látogatóval, egyszer költöztem és most is csomagolok, legalább egy tucat ember készült ki valamelyik történetben való szerepe miatt, mindössze három csontom tört, tegnap 218 különböző helyről töltötték le az oldalt összesen 466ról. ebből 11szer ugyanaz az ip. ugyanaz az ip...

1 

Egyáltalán nem találkozom mostanában nőkkel. Be vagyok gubózva. Haraggal azzal igen, ezért is döntöttem úgy, hogy csomagolni kell. Mert tudjátok sohasem volt az a célom, hogy bárkit bántsak. Főleg nem olyanokat, akiket szeretek. Csak ha gondolkodom, akkor írok is, és ha nem olvashatja senki, az olyan mintha nem gondolhatnék. Vagy érezhetnék. Persze ez csak az elfojtott érzésekre igaz. Amit megélek, amit megosztok valakivel, arról nincs mit írni. De amiről csak én tudok, ami csak bennem létezik, az ha nem írom le, akkor az nincs is talán. Csak annyira félreérthető az egész. Persze én tehetek róla, mert összehúzok történeteket és érzéseket eggyé, hogy ne is legyen érthető, de épp ezért bármibe képzelhet bárki bármit. És ez most már a sokadik esett volt, mikor valakibe akaratlanul gázoltam bele. De legalábbis úgy, hogy nem gondoltam, hogy gázolok. Most is magamnak magyarázkodom, és ennek nincs értelme. Mert az egész blog pszichoterápiás jellege nem ér annyit, hogy az én belső harcaimnak mások fizessék meg az árát. Mert ha így tennék, akkor tényleg önző vagyok, az pedig nem lehet cél. Hibáztam. Nem azzal, hogy írok, mert ez én vagyok, hanem azzal, hogy bárki olvashatott itt azokról, akiknek illett volna a titkait megtartanom. Mint például, hogy egyszer Yvonne...

Egyetlen alternatívát látok jelenleg arra, hogy tovább írjak és azt bárki lássa is. Hogy elrugaszkodom. Elbújok valahová, és ott kuporgok a sarokban, és ott majd csak úgy motyogok, hogy soha senki nem ismerjen még csak magára se a szófoszlányok között. Az új hely viszont titkos lesz. Nem lesznek nyomok, amik alapján bárki odatalálhat.

Vasárnap elutazom Nagyváradra, és aznap a Padot ott hagyjuk rozogán magában a világ peremén. És mivel a féléves szabadságot úgyse vettem még ki, valószínűleg egy hétig töprengek majd. Aztán lehet máshol kezdődik majd valami más. E-mailben megtaláltok, és akiről tudom, hogy nagyjából kifia, vagy leginkább lánya, de legalábbis tudom, hogy őt ez nem fogja karcolni soha, azt majd útba igazítom. Még két nap.

Nem jutottam tovább a felvételi első fordulóján. Igazából nem is múlt rajta semmi... Csak ez most azért igen nagy kudarc élmény. Meg egyébként is... Egyébként is azt hiszem disszidálok vasárnap.

 3

Néha meg kell változni. A békát már untam egy kicsit. A patkány vakond pedig ha lehet még rondább állat, szóval megfelelő választás. Habár Muppet például először nem elszörnyedt tőle, csak annyit mondott, hogy ennek legalább télre lehet ruhát varrni.

Fura, mert ez a mondat jellemzi Muppetet, azt hiszem. Az utolsó Feldmár könyvben megkérdezték az írót, ha egy földönkívüli jönne a Földre, és az igazi szeretet akarná megtapasztalni, akkor mit javasolna neki, hogy teheti. Feldmár szerint ki kell választani a megfelelő nőt, és azt mondani a földönkívülinek szülesse újjá annak a nőnek a gyermekeként, aztán az első néhány évben nagyon figyeljen. Persze a lényeg, hogy kit választunk neki. És a kérdés egyáltalán nem olyan egyszerű. Mert mégis kire böknék én rá, hogy igen, belőle szeretnék megszületni. Az első gondolatom persze Mumin volt, de ez túl kézenfekvő, és nekem ő megadatott, szóval inkább a második lehetőségen gondolkoztam. Végig gondoltam az összes exemet. Hogy ki volt képes, akkor is megölelni, ha épp csak nekem volt rá szükségem. Hogy ki nem bántott feleslegesen. Hogy ki az, aki önzetlenül képes szeretni. Nem úgy mint én, hanem tényleg önzetlenül. És nem vagyok benne biztos, hogy más lenne képes erre, hogy más ne lehetne jó anyám, tökéletes, csak belőlük én nem ezt láttam. De ha baba lennék, akkor Muppet vállán boldogan böfizném magam álomba. Aztán letenne aludni, és varrna nekem ruhát, még ha patkány vakond is lennék.

Miért éppen a patkány vakond? Mert nem számít a hím. Egyszerűen olyan a társadalmi rendszerünk, hogy a hím elbújhat benne, nincs jelentősége. Meg aztán az egyetlen emlős állat, amely nem érez fájdalmat. De semmilyet. Valószínűleg érzései sincsenek.

4 

Annyira fura dolgok jutnak az emberek eszébe. De ezen nem lepődöm meg, csak a mennyiségen. Mert ha tényleg ennyien keresnek ilyesmikre, akkor az igazság az, hogy mindenki deviáns legalább egy kicsit:

"you always leave too soon"

kapucni fétis

MIT SZRETNEK A FIUK?  (murple szerint a férfinak csak meleg étel és punci kell)

esettanulmány családsegítőbe került gyerekekkel     (én jártam ott, és kaptam is róla papírt, „a fiatalkorú gondozásba vételét nem tartjuk szükségesnek”)

ünnepek előtti hajtás fogyasztói társadalomban

lila ajkak a drog miatt

te meg én a világ peremén        (ugyan már, a világ peremén egyedül ül mindenki, aki már odáig ment...)

halucinogén anyagok listája      (talán kezd a meditációval)

hajléktalanság konkluzió          (nem hajléktalan, csak gátlásos)

lidocain kábítószer             (az nem, de azért bele lehet halni, jó szórakozást)

honnan látjuk ha egy láb üszkösödik          (ha már felmerül a kérdés, akkor szerintem mindegy)

Kezdőknek tündérré válni         (én ismerek legalább hármat, megkérdezzem őket, hogy csinálták?)

véres pinákat szeretnék nézni

halucinogén animáció

béka halucinogén                (inkább csak füvezz ha már)

mikor jelenik meg a hörcsögöknél a ször        (a hatodik nap már tapintható is)

csomagolási technikák a zöldség iparban

legrondább állat nevük

tengerimalac alvási szokásai               (becsukja a szemét úgy csinálja)

"Nem hiszek a véletlen találkozásokban.

esőkabát fetish             (vedd fel azt sárga szemeteszacskót, aztán ülj az ölembe)

egy barát elmesélése droggal élő barátjáról         (szóval womit...)

if only i find your eyelash on my pillow

cannabisos zenék letöltése           (ettől vajon gyorsabban nő a fű?)

hörcsög maszturbál                 (mosakszik, az más)

Meg kell tudnod, hogy az embereket nemcsak a szó, eskü és az ígéret köti egymáshoz, még érzelmek, rokonszenvek sem döntik el az igazi kapcsolatot.        (hmm...)

then have a cup of tea in bed

japán lányok egymás szájába hánynak           (ez én igazi fétisem)

a világ a feje tetején jegyzet

Foszlány mi majd elzár

Az történt, vagyis épp hogy nem történt, csak eltelt az idő. A számítógépen körülbelül nyolc éve lett összerakva. Akkori értéken tizenkét-tizennégy minimálbérért. Nem is értettem akkor miért vette Nemzőatyám. Valószínűleg az üzlettársával folytatott hidegháború része volt ez is. Ha lemaradunk végünk... Azóta is hallgatom néha, hogy ő egy tökéletes számítógépet hagyott ott nekünk. Vagyis Dundikámnak, mert ő kapta, de vagy két évig be sem kapcsolta. Mikor én rátelepedtem már közel sem volt jó gép. Lényegében egy traktor hangján és tempójában zakatoló monstrum. De legalább stabil volt. Meg azért amit lehetett már kicseréltem benne. Aztán most eljött a teljes generál ideje. Mert néha már hosszabb másodpercek teltek el míg a winamp zenét váltott. Alkatrészből amúgy nincs is hiány itthon. Itthon. Nem is tudom, hol van nekem olyan. Az ágy amin legtöbbet alszom épp, azt nevezem itthonnak. Szóval itthon az ágy alatt dobozokban kábelek és kütyük hevernek. Miért is ne építhetnék ebből magamnak valamit? Férfiember barkácsoljon...

Ahhoz, hogy építeni tudjak, előbb porig kell rombolni mindent. Lehet nem ez a legjobb hozzáállás, de általában működik. Szóval szisztematikusan bontom le a gépet. Közben próbálom megjegyezni melyik kábelek voltak bedugva valahová, és megérteni, mit hogyan rögzítsek majd a gépházban. Mire az alaplap kikerül a szobában már mindenhol kártyák, kábelek és winchesterek tucatja hever, én pedig kezdem elveszteni a reményt, hogy ebből újra lesz valami. Amit egy órája még számítógép volt, és összekapcsolt a külvilággal, kocka vagyok, az most reménytelenül romboltan hever százfelé. Lényegében a gépházból is alig marad valami. De nem a fizikai összeszereléstől rettenek meg. Lyuk van elég, megfelelő csavart megtalálok. Ahonnan kijött valami, ott előbb-utóbb befelé is menni fog. Ez nem az én mondatom... Szóval becsavarozok egy másik alaplapot. Innentől lesz totális a káosz. Mert csatlakozó van egy millió, és be kell látnom, én ehhez ilyen szinten nem értem. Egyszerűen nem tudom, hová lenne jó dugni. Mert ugye egyáltalán nem mindegy. Ó hogy ... meg. Aztán találok egy kapcsolási rajzot, vagy hogy hívják ezeket. Gyerekkoromban a legokhoz hasonlókat adtak. Legoban pedig jó vagyok. Akkor ez is menni fog. És amúgy sikerül is. Jelentem összeraktam. Igaz már hajnali négy van, és én holnap dolgozom, de összeraktam. Átbeszélgethettem volna az éjszakát Lulameavel, de azt mondtam neki aludni megyek, mert holnap munka van. És most hajnali négykor itt ülök, a fejemet a parkettához ütögetem, a kezemből pedig itt-ott vér szivárog. Ez van, ha a férfiember fémmel dolgozik. Aztán felzúgnak a ventillátorok. A ledeknek nem sikerül világítaniuk, de ilyen gejl dolgokkal nem is foglalkozom.

Amúgy sem vagyok mostanában jó kedvű. Yvonne szerint feltűnően egész, de ennek most még nagy az ára. Talán csak előre fizetem meg, de mindesetre nyűgös vagyok. És ez ilyenkor a fáradtságtól és a parkettától egyaránt zsongó fejjel, különösen nyugtalan állapotot eredményez. Mert ez a rohadt Windows nem akar települni. De ha települ is, a winchesterek nem látszódnak benne. Sebaj, újra rakom megint máshogy. Aztán megint. És eddig építem újra máshogy, amíg rá nem jövök, hogy lesz hajlandó működni. Ahelyett, hogy inkább hagynám a fenébe. De most kezdjük az alapoknál. Újrateszem az alaplapi biost. Ha eddig nem rontottam el véglegesen, akkor majd most.

És igazából azt hiszem, ez az egész nem rajtam múlt. Mert fel sem fogtam, mit csinálok. Úgy látszik a gép egyszerűen megértette, működnie kell, mert ez a közös sorsunk.

A gépház tetejét használom egérpadnak. Mert épp néhány centivel alacsonyabb az asztal. És most már alatta duruzsol, egy lelkéig megújult gép. És... Tudjátok most lehet, hogy elkiabálom, de most először nekem úgy tűnik, ez lehet, hogy stabil. Ebben lehet most hinni. Abban, hogy nem is próbál halk és szelíd lenni, csak halkan de folyamatosan dorombol, és remegteti a csuklóm.

Van újra írni mivel, megpróbálom behozni gyorsan a lemaradást.

Fagyizó~

Mégsem sorolhatom az éttermek vagy az étkezdék közé. Mert azoknál a főszempont ugye a jól lakás, itt meg épp az nincs. Ráadásul egyedül is térek be, ami utóbbiak próbálásánál teljesen elfogadhatatlan. Habár...

Két napja vagyok már begubózva. Valahová menni kellene, csak valahogy a céltalan bolyongás nálam nem vezeti le a feszültséget. Irigylem is Izzit... Csak ahogy itt fekszem az ágyon, végtelenül nyom a plafon. És mozognék is. Ha eléggé lüktetnek az izmaim, akkor a fájdalom kiöli a gondolatokat. Kimegyek Lányékhoz. Úgyis már vagy három hónapja, hogy utoljára jártam ott. Azóta Luci már megint nőtt vagy öt centit. Ráadásul elég messze is laknak, főleg ha a kocsit itt hagyom, és előásom a gardróbból a görkorim.

Ez annyira nem is rossz döntés. A legszakadtabb hat számmal nagyobb ruháimba bújok. Tűz a nap, de azért még felveszem a kutyarágta Sisley pulóvert, még a kövérkorszakból. Csak ha elesnék, akkor legyen, ami védjen. Mert nem tudok görkorcsolyázni. Ez kimaradt a tinédzserkorból. Aztán amikor fogyózni kezdtem, arra gondoltam, hogy nem majd ez, ez lesz a csodaszer. Nem ez lett amúgy, de nem is ez volt az igazi ok. Su baromira le akart fogyasztani engem. Legalábbis mindig úgy éreztem, hogy kövérnek tart. Valószínűleg nem ezért volt velem igazából elutasító, és nem ezért utasítja el azóta is az egész világot, de ezt akkor így éltem meg. Meg ugye nem akartam elveszíteni. Egy nap azt mondta, hogy görkorizhatnánk együtt. Már szakítófélben voltunk. Bármilyen hülyeségre kapható lettem volna, hogy megfeleljek neki, hogy neki jó legyen. Azt hiszem ma már csak egyszerűen nem hívnám fel holnaptól, és hagynám hogy észre se vegye, ahogy eltűnök a háta mögött. Akkor még más voltam. Következő nap bementem az egyetlen ruhaboltba, ahol lehetett görkorit kapni Kecskeméten, és megvettem a legdrágábbat. Hátha majd az gurul helyettem. És tényleg gurult. Csak én alig tudtam megállni rajta. De hazafelé már azzal mentem. Oszloptól oszlopig.

Azóta sokat fejlődtem. Nem vágódok el a négyzetcentis darabokra repedt járdákon egyfolytában, amik hírős jellemzői szülővárosomnak. Sőt már egész gyorsan is tudok haladni. Mondjuk fékezni még azóta sem tanultam meg, egyáltalán, de már jó előre próbálok felmérni minden elém torpanható akadályt.

Lányéknál senki sincs itthon. Nem egy nagydolog, ide is szólhattam volna előre, de azért kicsit csalódott vagyok. Jó lett volna bemenni, és érezni a helyet, ahol még volt mikor elég volt csak szeretni, ahol volt elég. De majd hazafelé megvigasztalom magam egy fagyival.

A böbefagyizó a panelrengeteg egyik garázsában található. Vagyis most már két garázsában. Kinőtte magát a hely. Mikor még kicsik voltunk, de játszani már lemehettünk, az úttesten persze át soha, akkor mindig ideszöktünk meg. Keresztül bicikliztünk a városon, mert itt más volt a fagyi. Ráadásul belemártották egy forró csokiszószba, ami fél perccel később már normál csokivá szilárdult. Aztán később Lucival is erre jártunk haza az óvodából. Mindig epret kért, de szerintem csak a színe miatt. Fültől fülig volt rózsaszín. Én meg nem értettem, hogy nem képes normálisan megenni egy gombóc fagyit. Dundikám háromévesen már... Aztán ahogy teltek az évek, nagyon szépen belejött. Mellettem persze nem volt nehéz dolga. Azt persze nem nőtte ki, hogy szín alapján összeválogassa az aprócukrokat, amikben nyakig kellett forgatni a tölcsérét, amíg egy pöttynyi résen is kilátszott a fagyi.

Szerintem Lucival járhattam itt utoljára. Akkor még jócskán óvodás volt, most meg már harmadikos vagy harmadikba megy. Istenem nem tudom. De már nem is járok én érte, az éveket meg nem számolom. Azóta kinőtt magát a hely. A régi kisgarázsban csak fagylaltok főnek már. Egybe lett nyitva a szomszédos duplagarázzsal, és valahogy sokkal emberibb lett az egész. Bár szerettem a régi lepukkant helyiséget, de ez biztos csak a nosztalgia. Így azért mégis csak európaibb. De azért továbbra is meg van az a lakótelepi garázscukrászda jellege. Előtte a két méretű (gyerek és felnőtt) műanyag székekkel és asztalokkal, melyek közül kettő ugyanolyan fajta sincsen. Miliő 7/7

Mire előkerül valaki, már vagy öt perce várok. Az utánam érkező két férfi nem is várja ki a sort. De legalább nem szól rám senki, hogy ide görkorival nem lehet bejönni. Amúgy miért nem lehet bárhová? És a kiszolgálástól ezért a várakozásért vonnék is le pontot. Csak épp, amikor fizetnék Böbenéni jön elő hátulról. Mikor utoljára látott gengszter kövér és kopasz voltam. A ruhákról nem is beszélve... A saját tanáraim se ismernek fel az utcán azóta, de ő igen. Mosolyogva köszön rám, miközben helyre passzit egy újabb rekeszt. Azt hiszem gesztenye. Abból azért kérnék még, de ez valami mandulás kókuszos izé. Megtévesztett a tetején a morzsává reszelt mandula. Ebből azért inkább nem... De-de kóstoljam meg csak, és Böbenéni már egy fél gombócot rá is kanyarít a többi fagyim tetejére. Hol van ilyen máshol?  Kiszolgálás 7/7

A kínálatról mit mondhatnék? Nincs negyvenféle fagyi, mint Soltvadkerten. De amikor gesztenyét kértem, Böbenéni azt mondta rá, ha délután visszamegyek addigra csinál. Ráadásul fél tucatféle tölcsér van, házi tejszínhab, rengetegféle öntet, lábasba melegen tartott csokiszósz, és gyümölcssaláta is. Igen rá a fagyira... Kérdem én hol van még ilyen? Kínálat 7/7

Az árak meg olyan átlagosak. Nem átlagos pesti árak, de én azért kérdőn vakargatom is a fejem, hogy mi a franc kerül itt kétszáz forintba egy szikrázógombóc fagylaltban. Böbenéninél most 130 Ft egy gombóc, aminél azért még most is lehet olcsóbban kapni, még akkor is ha nem ilyet. Ár/érték 10/9

A tálalásra azért nehéz pontot adni egy fagyizó esetében. Hát beleteszik a tölcsérbe. De színes cukorkákba forgathatod, és a tölcséres fagyira is nyomnak tejszínhabot ha kéred. 7/7

Az gombócok mérete viszont. Ez a legmeglepőbb, hogy ez sem változott az idővel. A kanál úgy néz ki, mintha új lenne. Látszik sohasem érte a széle a kotlát. Semmi szikra. Itt a gombóc azt jelenti, amire a szó maga is utal. Egy gömb alakú izét. 10/10

Amúgy csak három gombócot kértem. Mert nem akarok újra kövér lenni igen azért... Nem ám, csak először le akartam ülni, csak az túl sok lenne. Túl sokat ücsörögtem itt olyanokkal, akik már nincsenek az életembe. Kehelybe kérek, de amikor visszakérdez az eladólány, hogy sétáló kehelybe-e, akkor azt választom. Igaz egy átlátszó környezetpusztító műanyag tálkára gondoltam, nem egy tölcsér kehelyre, de ilyet már úgysem láttam gyerekkorom óta. Akkor legyen egy whiskeykrémes, egy narancsos yoghurt és egy diplomata. Meg a tetején az ajándék gombóc raffaelo vagymi.

Furcsa ezt mondani, de a whiskeykrémesnek whiskey íze van. Ami azért ritkán fordul elő. Általában vagy sima vanília, vagy undorító égett szesz ízűek a whiskey fagyik...

Azt észrevettétek, hogy az utóbbi években mekkora divat lett yoghurt fagyikat készíteni? Szerintem ennek baromi egyszerű oka van. Amit yoghurt fagyinak hívnak, az általában egy sima fagylaltalap, amihez aztán adnák hozzá a különböző gyümölcsöket. Ehelyett hozzá nyomnak négyféle szószt, és ugyanabból az adagból húú máris mekkora a kínálat, és még olcsóbban is meg lehet úszni. De ennél a narancsos yoghurtnál nem erről van szó. Nem tudom Böbenéninek tanítottak-e valaha valahol fagyit készíteni, de neki biztos elfelejtettek szólni, hogy yoghurtot nem használunk hozzá, akkor sem ha úgy nevezzük. De hát ennek tényleg van valami yoghurtos íze és állaga...

Diplomatát én még Kecskeméten kívül nem igazán láttam. Sőt egy csomó ismerős nem is ismeri ezt az ízt. Elvileg ez egy csoki fagyi, de eredetileg valami étcsokis cucc van főzve. Abban szórnak különböző magokat és mazsolát, aztán pedig fagyasztják le. És ez ilyen, érezni, hogy ennek a diplomatának... Kezdek túl messzire menni. Biztos elfogult is vagyok. Mindegy, a fagyikra a tölcsérrel együtt a maximális pontot adnám. Mondjuk a tölcsérkehely nem volt jó ötlet annyira. És jelentősebb járdarepedésen megakadva úgy tartottam meg az egyensúlyom, hogy összemarkoltam, és persze épp középen roppant ketté. Innentől marokból ettem. Marokból pici műanyag kanállal. És a végén már csak azon röhögtem, hogy néhány év alatt elértem oda, ahol Lucival az egészet kezdtük. 52/52

Ez 99 pont a lehetséges százból. Azt hiszem nem voltam objektív.

Miért éppen Alaszka?

Tervezem, hogy világgá megyek. Talán épp Alaszkába. Miért éppen oda? Nem tudom, még sohasem jártam ott. Talán a népsűrűség miatt. Talán épp azért, mert lényegében lakatlan. Mert hatalmas a tér. Eszembe sincs Christopher McCandless majmolni, de valamilyen szinten megértem őt. Persze tekinthetjük őt őrültnek is. Hiszen elvileg minden meg volt. Legalábbis az meg volt neki, amire a normák szerint azt mondjuk minden. Csak miért vesszük ennyire elfogadottnak, hogy mindenkinek ugyanaz kell az életben. Melyik szülő nem mondta el legalább egyszer, hogy tanulj tovább, találd meg a párod, legyenek normális barátaid... Keress sok pénzt, vívj ki rangot, örökítsd tovább a nevet... De mi van akkor, ha valaki, mert ő génhibás, mert ő deviáns, mert ő antiszociális, teljesen mindegy milyen bélyeget sütnék rá, de ha valakit nem vonz ez a rendszer. Ha valakinek a rendszer díjai nem nyújtanak semmit. Azt hiszem akkor ő iszonyatosan magányos lesz. És nem arra gondolok, hogy magára zárja az ajtót, mondjuk akár... De ugyanúgy körbe veheti rengeteg ember, akkor is ugyanannyira egyedül lesz. Mert úgy érzi tőle minden idegen. Igazából én magamon nem érzem ezt az óriási nyomást. Találtam valahol a két világ között egy vékony sávot. Csak olykor mégis úgy érzem, hogy ami igazán fontos lehetne, az teljesen elérhetetlen. Vagyis ott van az orrom előtt, de ha felé nyújtanám a kezem, biztosan arrébb lépne. Szóval nem érzem jobban magam attól se, hogy léptem. Azt hittem ha lecsupaszítom magam, leengedem a kezeim, és nem küzdök tovább, akkor meglátja a világ, hogy megadtam magam, és keblére ölel.

Mint sejthető a világ nem ölel, és már más sem. Csak annyira szerettem volna hinni, és most megint annyira ingok. Talán el kellene mennem Alaszkába... Mert talán ott lennék igazán csupasz. Mert kinek is hazudok... Ha egymás mellett vagyunk, ha rengeteg emberrel is veszem körbe magam, akkor is olyan mintha egy szalagkorláttal körbe lennék kerítve. „Ha ezen átnyúlsz, akkor levágjuk a karjaid.” De én nem akarok elvenni semmit, csak egy ölelésre vágyom. Jó, értem, karok a korláton belül maradnak. Csak én itt belül baromi egyedül vagyok. Hiába néz bárki a szemembe mosolyogva, és kérdezi meg tényleg őszintén, hogy miért épp most nem jó itt nekem, mikor végre lehetne minden más. És biztos csak én vagyok képtelen megérteni, mitől is lenne minden más, ha ugyanúgy csináljuk, mint annak előtte. Levettem magamról mindent és leengedtem a karjaim. Egy takarót sem kérek. Sőt meg sem szólalok. De a végtagjaim egyre kevésbé érzem, és lassan a mellkasom is remegni kezd. Miért állok itt ilyen bambán, és fagyok halálra itt... Akkor inkább irány Alaszka. Végtelen hómezők, sohasem halott csend, és hátra hagyni minden töprengést, hogy valós-e a magány. Talán szereznék pár kutyát. Malamutok persze, az mégis csak autentikusabb. Egyébként is valahogy bennük jobban hiszek. Én vigyáznék rájuk, ők pedig a társaim lennének. Elég egyszerű lenne a viszonyunk.

Nézek jegyet Telletig...

(a blog hagyományaihoz híven nem írta meg senki a jubileumi bejegyzést, így maradok én. tudod unalmas, de hát ez van)

Megkérném a kedves álmokat, fáradjanak vissza a helyükre a sorba, és várják ki, legalább míg elalszom.

-Igazán nem értem, hogy most mi bajod!

-Komolyan nem?! Lehet, hogy egy kicsit önző dolognak érzem a részedről háromésfél órát aludni az utolsó itt töltött esténken, miközben én már pakoltam, mosogattam, olvastam és különben is arról volt szó, hogy lemegyünk a partra.... és.....

Az ilyen párbeszédek elkerülésének legegyszerűbb módja, hogy amikor először megfordul a fejünkben, hogy nyaralni megyünk Vele, akkor mindenképp google-özzük meg a legnépszerűbb nyaralási betegségeket, és olvasgassuk ezt egy órán át....ha még mindig kedvünk van az utazáshoz, próbáljuk magunk elé idézni a Tudom mit tettél tavaly nyáron című klasszikusok legvéresebb jeleneteit...végső esetben vegyük fel a fürdőruhánk és álljunk a tükör elé...Ha azonban még ez sem tántorít el,akkor azt kell hogy mondjam tényleg mazoista ömagunkkal van dolguk, kár ellenkezni...

Így történik meg, hogy egy péntek reggel a következő dallammal ébred az ember: "Nekem a Balaton a...." a hely , ahol először leszek négy fal közé zárva Mr. B. -vel, ráadásul három napra. Atyaég! Nincs hirtelen jött barátnői telefon, ami kiment egy rossz fénybeállítású találkától, nem, a rohannom kell dolgozni sem lesz mentség arra, hogy egy órával előbb felkelhessek sminkelni, és az éjszakákat sem a Mini egeres-rongyosra mosott pizsiben töltöm...egyszerűen csak ott leszünk önmagunkban-egymásnak. ..Ijesztően bizsergető érzés. Hát ime az egyenleg:

Busz: -Nemzeti Sport közös olvasása (természetes, hogy szakértője vagyok az újonnan importált, holland szövetségi kapitánynak:)

Vonat: -mp3 élő közvetítés a Kossuth rádióból (torlódásra lehet számítani a...jelenleg 32 tűzoltó ért oda és kimentették a...maga ellen vallot osztrák férfi szerint....továbbra sem várható vihar--gyorsak a bemondók:)

Szállás: bolyongása a füredi rengetegben...az ötvenes pizzásfiú eltérít, és már új szelek fújnak, mert hegyre költözünk, ahol házinéni lelép és miénk a háromemeletes egy egész hétvégére. Zavarbaejtő belegondolni, mihez kezd egy fiatal pár a rendelkezésre álló négy hálószobával, két konyhával, két fürdőszobával és egy korbáccsal felszerelt nappalival:) ha a kitömött állatok beszélni tudnának...

Programok: kerthelységek megnyitásáért való tűntetés, mindenfontos vásárlása a boltban, bambuló horgászok bámulása, kavicsos kacsadobálás(az állatbarátok kedvéért: nem talált)*, görögfalu tetején...hát, pont arrajött valaki, , sírfelíratköltő verseny és a lakodalmas rap összehasonlítása(ajánlott magyar érettségi tétel), és ó igen: az első félrészeg kapcsolatelemző beszélgetés!!!

-Tudom, hogy nehéz eset vagyok, de...(á, nem, csak a tarajossül világegyetemhez való hozzáállása egyértelműbb számomra, mint az amit te érezhetsz irántam)

-de igazából a szerelem az nagyon bonyolult dolog (nekem mondja!?)...és én nem engedhetem meg magamnak hogy elveszítsem teljesen az eszem (oké,magyarán jól elszórakozunk, de érzelmek nuku:(...amikor szerelmes az ember akkor semmi másra nem tud koncentrálni, egyszerűen megszünnek a külvilág dolgai és ez ijesztő (nekem meg az az ijesztő, amiről most beszélsz) a jövőre nézve én szeretném, hogy tudd, hogy nem telik el nap úgy, hogy egy csomószor eszembe nem jutnál :) nagyon jól érzem magam Veled :):) és úgy gondolok Rád, mint barátnőmre, nem érdekelnek más csajok(na, persze) és úgy gondolom idővel a többi majd alakul..tudod én nem vagyok az a kézenfogva-ölelkezve sétálós fajta, annak talán van egy olyan intimitása, ami megkiván egy fajta közelséget....(ez a mondat pedig mértéktelen mennyiségű alkoholt! Miért nem mondja inkább, hogy "odavagyok érted", "szép a szemed" vagy "még sosem éreztem így senki iránt" Hogy a francba mer NEM hazudni nekem?!!és elém tárja amit igazán gondol?!! én egy himsoviniszta társadalomban szocializálódott lány vagyok, mit kezdjek most ezzel?! Hát elhallgattatom a belső ok-keresőprogramot és folyik az este a maga(és a sör)útján.

Programok2: csatornakapufa, rodeodrive és a csalfa cowboytaxis, mentolos-banán az ínyenceknek, riógató borosember, a házasságelméletem ellenlábasaként templom-gyűrű-Kabosfilm, a rúdtáncos keringője, jól áll a monokli...

(mivel a résztvevőkön kívül mindenki más már rég elvesztette a fonalat, kettőnk közül pedig csak én tudom a blogcímet, a felsorolást ezennel lezárom)

De a békebeli boldog baywatchos idők emlékére egyetlen vízparti történet sem végződhet happy end nélkül:

S az alkonyodó vasárnapi estében a hős eképpen fordult a bölcs királykisasszonyhoz:

-Te figyi már, mit csinál egy ipartestület?

-Nem tudom...hm...iparkodnak?

Sa herceg végtelen kacagásában átölelte a hercegkisasszonyt és meghitten ballagtak tova, míg összefonódó kezeik árnyéka a betonba ivódott, az aranysárga naplementében. ..

Ma szakítottam Zannal. Mert így volt a helyes. Mert mi annyira mások vagyok. Mert akartam hinni. És ez valahogy elfedett mindent. Aztán bugyogni kezd odabenn valami, és már nem tudom megállítani. Átmarja magát a borításon, és belül apró üregeket talál. Azokon keresztül lassan végig szivárog az egészen. És már nem tudok visszafordulni. Mert ha maradnék, épp annak tennék ellent, amit mindig prédikálok. Van, amiben nincs megalkuvás. Vagy ha van, akkor az nem az. És könnyebb lenne, ha Zan nem lenne tökéletes. Ha találnék benne hibát. De benne nincs. És talán bennem se. Legalábbis olyan óriási. Csak az én lelkemben az üres hely amorf. Mint az a gyerekjáték, ahol egy hatalmas kockán különböző részek vannak, és meg kell találni, hogy melyik test melyik résen fér át. Sok időben telt megértenem, hogy a különbözőek sohasem fognak beférni. Az én résem pedig amorf. És ez borzalmas. Borzalmas kilépni valamiből a semmibe. Mindig az. Csak valójában ha tovább játszom, az szerintem biztosan rossz döntés. Talán ez is az. A talán viszont jobb a biztosannál. Talán ez helyes volt így. Talán nem volt szabad továbbra is úgy tenni, hogy minden rendben, és tovább karcolni őt. Csak a döntés annyira nehéz. De ha egyszer... Ha egyszer haza akarok jutni, hát muszáj. Mert van egy álmom. Nem nagy álom, és nem is olyan lehetetlen. Hogy ráismerek a helyre, ahol otthon vagyok, és akkor már tudom, hogy ez az ami mindig is itt volt előttem, csak meg kellett hozzá érni. Aztán becsöngetek, és benn nem rémül meg ettől senki, egyszerűen beengednek. Hazavágyom.

csak most jólesik, hogy van, aki meg akar dugni, én meg elképzelhetem, hogy nem is dugás miatt teszi a szépet, hanem mert én vagyok a Hófehérke, ő meg a Királyfi

Foszlány hol hiszek

Az Izzi Creo név, valószínűleg az Y, si creoífhgfdhdgh kifejezésre akar utalni, ami annyit jelent Igen, én hiszek. Izzi maga a hit.

Az én Izzim is hasonló. Sokáig gondolkoztam rajta, hogy milyen néven írhatnék róla. És hát ő segít nekem mindig. Segít nekem hinni... Néhány hónapja találkoztunk először egy színházi előadás után a színfalak mögött. Le sem vettem róla a szemem. Aztán egy szót sem szóltunk egymáshoz. Még csak be sem mutatkoztunk. Mert nem szólítok le ismeretlen lányokat. Még akkor sem ha érzem... Ha érzem, hogy bennük barátra lelni. Mert Izziből sugárzik valami. Állítása szerint csak egyszerűen gyakorló elmebeteg és néha deviáns is, de belőle aztán biztos nem jön semmi feltűnő, sőt ő már-már áttetsző. Lehet épp mert ilyen könnyű átlátni rajta, vettem észre benne valamit. Vagy csak mert az igazán amorf antiszociálisok megérzik egymás közelségét. Azt hittem soha többé nem látom.

Aztán néhány hónapja egy két napos reklámon ő is ott volt jó pár tucatnyi statiszta között. Én pedig aznap belé kapaszkodtam a tekintetemmel. Hogy ne vesszek el, és hogy ő se legyen elveszett. Világító torony a késő téli fagyos szélben.

Két nap alatt sem váltottunk egymásról egy szót sem. Igaz a második napra én már mindent tudtam róla. Hmm, ugyan már, hogy lehetne valakiről tudni mindent. Tudtam róla néhány tényszerű adatot. Aztán levelezni kezdtünk. Nem kérve, nem követelve és nem taktikázva. Írtam és ő válaszolt. Egyre hosszabban mindig. Nekem pedig Izzi levelei külön világgá váltak. Mint egy pszichoterápia, valakivel akit inkább neveznél barátnak, mint orvosnak. Egy idő után már igényeltem. Egyszerű volt a képlet. Minél őszintébben megyünk minél mélyebbre, annál jobb helyen lehetünk. Lényegében ez mindig ilyen egyszerű. Minél jobban kiszolgáltatni magad, és elhinni, hogy bármennyire is engeded le a kezed, a másik sohasem fog az arcodba vágni.

Mostanában azért már kevesebb levél jön. Bár Izzi mindig emlékeztet, hogy nyugi ez csak ideiglenes, csak most sok a felhő. Aztán ma írt nekem, hogy ugye én most rossz passzban vagyok? De mégis honnan... Ennyire sugározhatom magamból, hogy ő tőlem távol is megérzi. Ez persze nem ilyen egyszerű. Nem vagyok szarul. Nem csak szarul vagyok. Inkább hullámzom. Mert most tökéletes lehetne minden. Sőt tudnék olyan pillanatot is felidézni a majdnem jelenből, mikor azt éreztem otthon vagyok. És Izzi, én szeretnék hinni tényleg, csak annyira nehéz. Mondj valami okosat, mert úgy érzem a legnehezebb pillanatokban senki sem fogja a kezem. És esküszöm Izzi az égre, én hiszek, legalább annyira ebben is, mint benned. Csak ez valahogy nehezebb. Leengedem mindkét karom, és hiszem, hogy ez most végre tökéletes lehet. Csak mikor. Úgy érzem minél több idő tellik el, annál nagyobb lesz az ököl, ami az arcomba csapódik. De tudod mit, megpróbálom most végre máshogy. És végül ugye tudod kinek írok majd levelet, és kinek jut a csömör keserű rész, hogy összekaparjon?

a pad a világ peremén a fiúéslányból származik. egy pad a világtól távol, ahová menekülök, és ott várok. várok valamire. aztán néha leül mellém valaki. de alapvetően egyedül vagyok ott, mert az az én padom. pedig hely lenne rajta. na jó, inkább a pados kereső kifejezések:

pad a hóban

pad a világ   51x

asztalos pad  4x

szauna pad léc

pad blog gyűjt

fű pad

step pad 5x

stepp pad

pad peremén kislány

templom pad képek

pad képek

vennék kutya pad

kéz a kézben pad

elado iskolai pad

zöld pad buli

eladó futó pad kutyáknak

nyomaték pad

pad a világ peremén tinik erdőben

pad a világ tetején blog

pad a világ peremén     9x

büvös pad

azt hiszem Léna most jött el az idő, hogy hazamenjünk mindketten. otthon várlak

Állandó azt hallani, hogy mi nem vagyunk képesek semmi normálisat gyártani. Magyar filmre normális ember nem is nagyon ül be moziba. Nézzétek meg ezt a reklámot. Na? Na ez például magyar. Igaz külföldön lett forgatva. De nem is ez a lényeg. A betétdalt az én kedvenc drága Zsuzsám énekli.

„I don't know when I kissed her goodbye - it really was my last opportunity”

Tegnap éjszaka olvastam egy cikket. Persze tudom, a sokkolás eladható termék, ráadásul én épp vagyok az ideális célközönség ehhez, de van ami felett annyira nehezen térek napirendre. Tudom rengeteg szörnyű dolog történik a világban. Hallottátok például, hogy a modern háborúkban a nemierőszak, mint olyan bevett hadviselési módszer? Értsd, a katonáknak azt mondják a felettesek, hogy csoportosan... És amint azt már tudjuk, az ember állat. Csak vannak olyan helyzetek, persze semmire sincs mentség, de azért egy háborúban, nehéz embernek maradni. Vagy volt például a héten az osztrák eset, az apa, aki hét gyereket csinált a saját lányának, és a saját pincéjében tartotta őket bezárva. Csak az ilyen esetekben, valami akkora, nem tudom mi a szó, debilátisnak kell lennie, hogy képtelen vagyok egyszerű génhibánál többnek tekinteni az esetet. Egy ember nem sikerült. Jó esetben már a születésénél meghalt volna. De felnőtt, és elvette az életét kilenc másik embernek. Kilenc másik embernek, akik a családja voltak. Számomra sokkal borzalmasabb, mikor az agresszió a hétköznapokat uralja. Mikor valaki képtelen szeretni és szeretet kapni, és azt hiszi az erejével ezt kompenzálhatja. Mikor valaki csak úgy ok nélkül gyűlöl egy ismeretlent. Néhány évvel ezelőtt a kecskeméti bevásárlóközpont mellett haladtam el. Egy hajléktalan feküdt az épület tövében. Körülötte vagy egy tucat fiú, hátukon vagy mellettünk a földön iskolatáska. Köpdösték a hajléktalant, néha egy-egy hangadó bele is rúgott egyet. Megvédhettem volna. Vagy megvertek volna helyette engem. De elmenni nem tudtam mellette. Kihívtam a rendőröket. Egész gyorsan le is pofozták, és szétzavarták a bagázst. Akkor sem értettem, és azóta sem. Mi soha nem rugdostunk össze senkit hazafelé menet az iskolából. És nem értem, honnan jön az ötlet. Honnan jön a düh.

Egy évvel ezelőtt egy Angliai parkon sétált át pár. Nem voltak különösebben szépek. Sőt lehet deviánsnak néztek ki. Nem is hiszem, hogy bárki mással törődtek volna egymáson kívül. Lehet ők ketten agresszívek is voltak. Ám én mégsem hiszem, hogy ők kötöttek volna bele egy csapat jóarcú fiatalba. Ők csak tovább akartak menni. Keresztül menni egy parkon együtt. A fiúnak estek neki. Amikor ő már eszméletlenül feküdt a földön, a lány leült mellé, és zokogva az ölébe vette a fejét. Ekkor futott neki még egyszer a legfiatalabb, egy 15éves srác. Fejbe rúgta a lányt. A pár, mindketten kómában kerültek kórházba. A fiú két hét múlva ébrett fel. Ekkorra már a lányt lekapcsolták a gépekről.

Tegnap hirdettek ítéletet. Az öt gyanúsított közül kettőt találtak bűnösnek. Több cikket olvastam mostanában az ügyről. A legdöbbenetesebb, hogy szinte mindenhol megemlítik, a gyanúsítottak fel sem fogták mit tettek. A tárgyaláson végig jókedélyűek voltak, többször a mögöttük ülő szüleikkel nevetgéltek. És lehet ez egy extrém eset. Lehet én vagyok túl érzékeny. De nekem ez nem fér bele. Nem tudom megérteni a budapesti éjszakában történő verekedéseket. Nem értem azokat, akik csak úgy beszólnak az utcán másoknak. Vajon mi motiválja őket? Biztosan meg vannak az okok. Alkoholista, agresszív apa, lelkiterrorizáló érzelemfrigid anya, kegyetlen nagy testvér, iskolai megaláztatás, bekategorizálás... De hol érdekel ez engem? Mi köze van egy hajléktalannak vagy egy goth ruhás lánynak ahhoz, hogy Ryan Herberttel, hogy bánt az apja? Ha édesanyám nem tudott volna szeretni, az én szempontomból nem igazán számítana, hogy ezt tanulta, vagy ő sem kapott mást. Hát lépjen tovább. Érezze milyen nekem. Mert ha éreznék milyen másnak, akkor biztos, hogy nem tennének ilyet. Persze a dühvel nehéz összeegyeztetni az empátiával, ez pedig egy dühös világ.

Foszlány hol a barátok elnőnek egymás mellől második rész

Nem szeretném leírni mi történt köztem és Pöc között. Én is hibás vagyok, mert megakadtam. Tovább is léphettem volna. Nem ment. Ő meg már nem igazán beszél velem. Ezért közvetve búcsúztam el tőle.

"hello drágám 

hogy miért neked írok? azt hiszem a közvetlen kommunikáció bedöglött. nehéz ez, meg igazából nem is érzem magam jól ettől. sőt. csalódás az emberismeretemben, az emlékeimben meg úgy cakkompakk mindenben. amolyan tompa gyomorbarúgós csalódás. azért döntöttem így, vagy azért fogadom el így a helyzetet, mert már szerintem nem lehet megoldani, vagy visszacsinálni sehogy. Pöc már lényegében nem áll velem szóba. Ha hívom nem veszi fel, de ha írok neki se válaszol. És ez az egész számomra teher, amit szeretnék letenni. Hagyni az egészet a francba, és túllépni mindenen. Csak olyan nehéz ugyanazt a gyerekkori barátot látni abban, aki egyszerűen átbassza a fejemet. Amikor Pöc ott ült velem szemben, és először letagadta, hogy ő volt, életem egyik legrosszabb pillanata azt hiszem. Olyan átértékelős. Én már valahogy, akkor is tudtam, hogy a barátok nem lopnak el egymástól mindent. Előtte áthívtam Eskimot, aki akkor azt mondta buktassuk be és zavarjuk el. (Igaz úgy emlékszik ilyen nem történt.) Csak ekkor már én láttam egy ilyet. Akkor már lehetett látni, hogy Pityka, valamiért, ami közel sem volt ennyire biztos, hogy ki követte el, nem csak a barátait veszítette el, hanem mindent. Azt hiszem sokkal többet, mint amit érdemelt volna. És Pöcnek én nem szántam ugyanezt, csak mert egyszer botlott. Meg akkor épp egy depressziós játékszenvedélyes pöcs volt, hogy találjunk is neki valami mentséget. Hány éve már ennek? Ennyi idő után, már olyan mintha a semmiért kérnék tőle pénzt. Csak közben én kifizettem Dundikámnak a részét, hogy ne kürtölje tele a világot azzal ami történt, és még csak annak a töredékét se kaptam vissza soha. És ettől úgy érzem, hogy nem elég, hogy lenyúlt, lenyúlta a családom, ott ahol őt is családtagnak tekintették, hanem még nemes egyszerűséggel másodszor is átbassza a fejem. Erre már én nem nagyon találok mentséget. És igazából ezzel van vége. Nem hiszem, hogy ezt pénz helyre hozná még. Azt se hiszem, hogy őt érdekli a dolog, különben törekedett volna a helyzet megoldására. Inkább elsomfordált. Akkor most ezt én letenném, titkolni se szeretném tovább, hogy ezzel védjem őt bárki előtt, úgysem változtat már semmin, az se ha napvilágra kerül. Csak annyit mondja meg neki légyszíves, hogy tudomásul vettem a döntését, és nekem nehéz volt."

+

Így azért nem lenne teljes az egyensúly. Azt gondolhatnátok, hogy én tényleg egy áldozat vagyok. Hogy velem, vagy egyáltalán ebben a világban csak rossz dolgok történnek. Ha ez így lenne, már rég felborult volna a Föld.

Valamelyik este is a kisföldalattira szálltam épp fel. Az ajtóban három ellenőr, akik között esélytelennek tartottam átjutni a már aznap lyukasztott jeggyel. Persze lehet engem kritizálni, hogy meglopom a közt, mert a kieső bevétellel a többi utas jegyének ára nő. Csak úgy érzem, hogy a jegyem ára, amit reggel vettem, nem volt arányban azzal, hogy utaztam két megállót. Mekkora egy paraszt vagyok, hogy igénybe veszek egy szolgáltatást, és nem fizetek érte. Legalábbis nem annyit. Miért nem megyek akkor gyalog? Mert ez nem lehetőség... Nem alternatívája a BKV-nak, ezt tudják ők is, és ezért adhatják akármilyen lehúzós áron a jegyet. Én ezt nem tudom befogadni. Ha az élelmiszerek tízszer ennyibe kerülnének, akkor is enne mindenki nem? De attól még nem lenne igazságos a dolog... Szóval általában bliccelek. Vagy én lopok, vagy engem lopnak meg. Három ellenőrt viszont meg sem próbálok kijátszani. Jegyet persze ők nem árulnak. Azt veszek az automatából. Pénzt váltani se tudnak. Vagyis nem egészen. Közülük a férfi felajánl százötven forint aprót a kétszázasomért cserébe. Teljesen megszokott dolog. A jegy sohasem 270, hanem 300. Ami nem is érdekel, mert ígyis úgyis röhejesen drága. Csak most ezzel az apróval se lennék kisegítve. Na jó menjek csak be, a gép a papírpénzt is elfogadja. Soha egyetlen jegykiadó automatával sem találkoztam még, ami tényleg bevette volna a papírpénzt. Nincs ez jól kitalálva... Közben begördül mögém a szerelvény. Lehet még vagy tíz másodpercem lyukasztani és felugrani. Kétségbe esetten pislogok hátra. Hétvége van, ha ezt lekésem, a következőre vagy negyed órát várhatok. Nem veszi el tőlem a pénzt az automata... A férfi ellenőr rám fütyül. Csukódnak az ajtók, ő pedig mint csak egyet int, hogy menjek már. Alapvetően vehetnénk úgyis, hogy egy ellenőrben volt emberség, de az igazság, hogy a két deviáns elem együtt lopta meg a szegény kicsi BKV-t.

Egy hasonló történt velem az Ikeában is. Van egy standem. A stand az állvány. Az épp amolyan ruhás. Egy keret, amelyhez ha lenne sok vállfám, akkor minden ruhámat szabadon tárolhatnám, és reggel nem kéne minden kupacot összetúrni a szekrényben. Hónapok óta hever itt a földön minden alkatrésze, leszámítva a csavarokat. Azok elvesztek még a költözéskor. Lehet sohasem voltak meg. Persze én próbáltam megoldani a helyzetet, de ilyen csavart sehol sem lehet kapni. Van egy körülbelül kétésfél centi hosszú normál csavar része, olyan 7 mmes. Ezzel rendben is lenne, de egy majdnem ugyanilyen hosszú néhány milliméterrel szélesebb hengerben folytatódik. Na ilyet nem kapni sehol. Se barkácsboltban, se csavarboltban, de még az Ikeában sem, ahonnan elvileg a stand maga származik. De az egyik eladó szerint, az információn van egy hatalmas szekrény tele mindenféle csavarral. És tényleg nem legendáról van szó. Egy óriás szekrény ezernyi apró kis fiókkal, amiből vásárolni is lehetne, ha nem lenne teljes a káosz. Aztán a fiú, aki segítőkész, és nem csak mert van névtáblája, „segíthetek? Róbert”, az asztalra tesz egy maréknyi csavart. Elől hátul kicsit hosszabbak, de szerinte ez egy egyszerű vasfűrésszel orvosolható. Na végre valami férfi munka... Elviszem mindet. Jó, de ő most akkor ezt inkább nem üti be, hisz úgyse biztos, hogy jók lesznek. Már megint két deviáns elem, akik apránként lopják szét a közt...

Csak hogy legyen valami jó olyan is, amiben a közt nem fenyegeti semmi. Lulamea... Lulamea nem nagyon beszél már velem egy ideje. Mert az élet ezt osztotta neki. Vagy én, vagy minden más. Néha mégis feltűnik. Mint egy nyári zápor. Hirtelen zuhog, aztán már elvonul minden sokkal tisztábbnak tűnik. Nem. Általában inkább egy villámcsapás. Halálos végkimenetelű. Igen, így emlékszem rá, mint aki csodálsz. A fényét, az erejét, aztán mikor túl közel kerülsz, már biztosan belehalsz. Jobb is volt, hogy eltűnt. Rövid szikrázás után lett volna vége mindkettőnknek. Minden tiltás és józanész ellenére még mostanában is feltűnik néha. Felhív, hogy épp erre jár. Mi lenne, ha beugrana... Igazából örülök, ha látom. Mocskosan édes titkokat jutat eszembe. Fél órát talán ha itt tölt. Azt hiszem zavarban van. Le sem ül. Rendet rak a szobámban. Annyira... Én egy villámcsapásnak tekintettem őt. Ezzel a képpel mégis, hogy lehetne összeegyeztetni, az ilyen fajta törődést? És lehet én tévedek. Lehet nem is mindig épp a gyakorló elmebeteg lányokat választottam ki társnak. Lehet csak mellettem volt az mindenki. És lehet Lulamea is csak nekem tűnik utólag annyival szerethetőbbnek. Mindenesetre volt pár pillanatnyi semmit sem kérő vagy ígérő törődés az életemben. Volt egy kicsit otthon.

-

Két nap alatt hárman kötnek belém. Nem, nem szolgáltatok rá különösebb okot a kinézetemen kívül. Épp ezért olyan borzasztó ez. És nem is az indokokat keresem, hogy miért, mert értem én, szerencsétlen sorsú kisebbségi komplexusos barmokról van szó. Akik amikor még kopasz voltam száz kiló felett, hozzám se szóltak volna. Csak ma már nem járok korom feketében. Azt hiszem inkább mókásan öltözködöm. Ez lehet a jó szó, mókás. Először a Westendben lévő Mediamarktban ugrik nekem egy eladó. Igen, épp úgy vagyok öltözve, hogy mindenki lássa lopni akarok. A biciklitől és az esőtől koszosan, szakadt oldalzsebes nadrágban, zilált fejjel. Na lopni biztosan nem így jönnék. Kazettákat kellene csak vennem. De a fényképezők, azok a kicsi csiricsáré semmiresejó fajták épp úgy vannak kirakva, hogy mindig megnézze őket az ember. Épp egy apró rózsaszín Sonyt próbálok kinyitni, rosszabb mint egy ördöglakat, és közben azon töprengek, hogy vajon kivesz meg ilyet. Egy eladó nekem jön hátulról, és abban a pillanatban kitépi a gépet a kezemből. Közben rám üvölt, „ELKÉRHETEM!”. Én pedig döbbenten állok. Most köszönjek? Mert lehet, hogy ő ezzel köszönt és kért is. Úgy tűnik a Mediamarktban ez így szokás. Pár pillanatig fogdossa a gépet. Iszonyatos szakértelemmel átnézi, majd megszólal, nem ez sípolt. Visszavágja a helyére, hisz fő a termék megóvása bármi áron, és elrohan egy szó nélkül. Még utána kiáltok, hogy úristen mekkora tapló vagy, de ezt inkább már csak úgy magamnak mondom. Fortyog bennem a düh. Igazából azt kellett volna mondanom neki, hogy tudod mit kérhetsz el? És rögtön olyan Ong-bakosan fej középen vágni könyökkel. Aztán az összegörnyedő puffadt teste felett üvölteni vele, hogy látod ezt akartad, kellett neked hátulról rám hozni a szívbajt? De nem is a kis rémülettel van a gond. Úgy érzem megaláztak, és még csak egy árva kis „bocs”-ot sem sikerült kinyögni utána. A kasszánál mikor fizetek, már fortyog bennem a düh. Az információs pulthoz megyek. Számlát szeretnék kérni, és ezenkívül javasolni szeretném azt is, hogy kössék meg a divatos puffadt alkalmazott fiút legalább, mikor habzik a szája. Rendben van, nem vagyok kedves, felvállalom. Még két percig puffogok, aztán bocsánatot kérek az információs hölgytől, hogy ezt rázúdítottam, mert igazából rá amúgy egyáltalán nem haragszom. És ő kedves, egy kedves idősebb hölgy, egymásra mosolygunk, és azt mondja ő szívesen meghallgat, ráadásul teszi ezt úgy, hogy közben mégsem kezel le. És ő elnézést kér, és megígéri habár nincs nálunk hónap dolgozója cím, de ha lenne, tenne róla, hogy ne ez a fiú legyen. És igazából az én igazság érzetemnek ennyi elég. Hogy kicsit emberként bántak velem, és valaki kimondta, igen ez nem módi. És ehhez még az orrát se kellett eltörnöm a túlbuzgó eladófiúnak. Igaz nem is tudnék olyan magasra ugrani, mint az Ong Bakban...

Aztán még aznap a villamoson. Annyiszor találnak meg ilyen lények, hogy nagyon nem veszem fel. Körülbelül négy megállónyit utazunk együtt. Nem is látom őket, de biztos vagyok benne, hogy nekem kiabálnak. Ez van, áldozat vagyok. Igazán humoros, de csodák csodája kevésbé obszcén megjegyzéseket a szokottaknál. Vajon mi történne, ha most megfordulnék, odalépnék, és ahelyett, hogy megkérdezném van-e valami probléma, csak arcba rúgnám egy csillagrúgással alla Bruce Lee. Na jó az talán nem menne, de mondjuk felcsimpaszkodnék a kapaszkodóra, és onnan két talppal lendülnék az arcába. Talán ebből megértené, nekem rossz, hogy sérteget. Mert ez engem bánt, és nekem rossz, hogy ismeretlenül, minden ok nélkül bánt engem. És cserébe legszívesebben arcba rúgnám. Aztán leszállnak. Még mikor elmennek mellettem, az egyik odaszól, hogy szerezz egy borotvát. Szóval a hajam miatt pécéztek ki. De ekkor még mindig a hátam mögött vannak. Mikor elém érnek, mert nem szólnak semmit. Sőt felém sem fordulnak. Mondjuk hátulról is világ lazák. Tetőtől talpig tized minimálbérből szakadtan menők. Valamivel fiatalabbak lehetnek nálam, de én normálisan táplálkozom, és nem szedem úgy az ekit, mint másik a vitamint. Szóval még csak ellenfelek se lennének. Az a szerencséjük, hogy Huxleyt olvasok épp. Pedig milyen szívesen odalépnék, mint a Jesse Jamesban. Nem koszos szerintetek ez az ablak? Előhúznám a coltom, és átlőném a fejét. És miközben a szememből törölgetem ki a belefröccsent agydarabot, megkérdezném a gizdább és kisebb szájú barátjától, hogy szerinted én ezt akartam? Akartam, hogy bántsatok engem? Kinek volt ez most jó. Szerencsére nincs coltom. Meg amúgy is, akkor hogy gondolná végig, hogy ő most rosszat tett. Lehetősége se lenne megváltozni. Az egyikük hátra fordul mielőtt leszállnak. Nagyon kiröhögöm, csak hogy érezze mennyire nagyon szánom. Kellene egy rohadt colt...

Aztán másnap hazafelé jövök. Az hátamon teletömve az Anarchia zsák, magában is kényelmetlen, oldalamon böszme nagy kameratáska, a vállamon pedig keresztbe egy körülbelül 130 centi hosszú és 30 centis átmérőjű henger, benne egy egyáltalán nem könnyített műanyagból készült statív. Épp csak nem szakadok meg minden lépésnél. Az első emeletig is csak magamat vonszolva jutok fel. A lépcsőfordulóban nyílik előttem az ajtó.

- Nem lennél képes megfogni az ajtót, mikor bejössz?

Semmi különös sincs a kérdésben, csak így az előugró lénytől, ez a köszönés nélküli kérdésbe burkolt parancs, nekem épp támadónak tűnik. A döbbenettől csak annyit tudok kérdezni tőle, hogy tessék?

- Jól hallottad, innentől próbáld meg ne becsapni az ajtót. Figyelni foglak.

- Mi van? Nem látsz? Szerinted mégis melyik kezemmel?

Ekkor már az arcom valami torz értetlenséget tükrözhet.

- Igen-igen, de én tegnap is néztelek, és akkor se fogtad meg az ajtót, pedig akkor üres volt a kezed.

Ez az a pillanat, amikor hozzá kellene vágnom a statívot, mint a Legyek urában a kövér gyerekhez a sziklát. Aztán mikor a földön kúszna, megkérném harapjon rá az első lépcsőfokra. Lényegében befenyített engem egy harmincéves korára is otthon ragadt ínysorvadásos rockerségébe kapaszkodó házmesterjelölt. Hirtelen olyan sok kérdés merül fel bennem. Hogy mi ismerjük egymást? Vagy ha nem, akkor miért nem mutatkozol be? De általában még csak nem is köszönsz, akkor egyáltalán minek szólsz hozzám? Egyébként is ki vagy te itt? Ti vagytok a házmesterek? Akkor nem lennétek képesek megcsináltatni végre az ajtót, hogy ne vágódjon akkorát?

Étkezde~

A Lehel ízénél talán jobb választás a piac maga. Persze főtt kajához nehéz így hozzájutni, de a bejárat mellett a város legjobb hurkáját és kolbászát kapni. Igazi zsírban tocsogóst. Persze a mustár mikró adagokban külön pénzért mérik. A véres hurka mégis annyira... falusi, hogy 20 pontot adok ennek a hentesnek.

Rögtön a bejárat mellett van egy lángossütő. Nos nála lehet kapni a tökéletes fánkot. Mumin sajnos ilyet sohasem volt képes mumin produkálni. Pedig én mennyire imádtam kisgyerekként. Amikor a horpadásban lévő lekvárt már kicsit beitta, és ráolvadt az összes porcukor. Itt meg kapni ilyet. Csak itt rak rá az ember annyi lekvárt, mint vendégségben potyázva. 10/8

De maradjunk a gyümölcsöknél, hisz ez végül is egy piac. Valahogy mindig úgy tűnik, mintha itt minden kevésbé lenne friss. Mintha itt mindenkinek hétfőn kiosztanák az eladandó mennyiséget, és még pénteken is azt árulnák. Ráadásul a henteseknél se üdén rózsaszín mindig a csirkemell. 20/10

A kiszolgálás olyan mint egy átlagos piacon. A kofák fapofával pakolgatnak, mintha őket semmi sem érdekelné. Habár ha körték zacskóznék húsz évig... Szóval van mentségük. 7/5

A kínálat viszont silány. Ruccollát egyáltalán nem találtam, de még normális tejes pultot sem. És habár alma és körte mindig van, de import szőlő röhejesen olcsón, az persze egy falat se áprilisban. Hát mi értelme így a vadkapitalizmusnak? 7/3

Az adagra nem igazán tudom hány pontot adjak. Mondjuk ha kérek két kiló bármit, akkor biztosan kétésfelet kapok, ami annyira nem pozitív. 7/4

A tálalásra azért adok maximális pontot, hogy lássátok milyen környezet tudatos vagyok. Hurka papírtálcán, műanyag tányér helyett. Megmentjük a világot. A világot amelyikben nem lesznek malacok, mert megesszük mindet. 7/7

De könyörgöm, mégis kitervezte ezt a épületet? Szerintem ez nem is lehet vita téma. Aki csak egyszer is látta, az nem tarthatja szépnek. Sőt kötelessége kinevetni az épületet. Úgy néz ki, mint egy maroknyi marokkó kiborítva. 7/1

Az árak pedig... Hát itt árkartel van. Mindenhol minden gyümölcs épp ugyanannyiba kerül. Egy titkos kofapaktumról lehet szó, hogy adjon mindenki mindent jó drágán. A hurka, az olcsó lenne. Meg a kolbász is. De a kenyérért külön kell fizetni... Értem én, drága a gabona meg minden, de kieszik zsírcafatokat magában? Lehúzás... 10/3

61 pont

Foszlány hol halak hullnak

SirCharles elég sok helyről ismerjük egymást. Sokat néztem őt a tévében gyerekkoromban, én leginkább onnan. Azért hív fel, hogy szálljak be egy projectbe. No budget természetesen. De ha magas szintű művészetről van szó, sőt még Cannes is elhangzik, akkor hogy a francba ne akarnék részt venni. Mindenhol tanul az ember, meg én is. Ráadásul ha lehetőség van igazi filmes kamerával játszani...

Délután kezdünk forgatni a várban, SirAndrew rezidenciáján. Gyönyörű tavaszi séta lenne amúgy felmenni a várba. Csak hát késésben vagyok már megint. Biciklivel biztosan könnyebb lesz. Csak nem tudom merre vezet körbe az út. A Halászbástya alá érek, és innentől légvonalban már csak távolodnék SirAndrew házától. Hát innentől lépcső. Szintkülönbség vagy száz méter, bicikli a vállamon, és minden ötödik méteren turistába akadok. Egyáltalán nem kellemes. Felérve mégis irigykedem én is. A várban akarok lakni nem Pesten. Nem a szmogban és dugóban. Minden reggel úgy ébrednék itt, mint Kossuth, a legnagyobb magyar. Lenéznék a városra, és lőn itt egy kis hidacska, nicsak ott meg egy alagút.

Mire megtalálom az utcát és a házat, már SirAndrew összeszereli a szettet. Bevilágítunk, és minden mehet is a maga útján. Két óra és kész is vagyok. Szép fények, halak ugrálnak a túlélésért, mindez lassítva. Hogy mire jó, vagy mit mond, azt még nem nagyon értem, de kétségtelenül szép. Az első probléma az, hogy mindössze két hal van. Sőt, valójában már csak egy, mert az egyik megadta magát a kádban. Jó persze, amúgy se lett volna túl sok esélye, de mégis csak kár érte. De legalább nem kell castingolni köztük, és így van egy nyugodtabb fénydublőrünk is. A baj csak az, hogy az élő ponty sem ugrál. Lényegében meg sem mozdul. Kirakjuk, és csak tátog. Nem küzd az életért. Kétségbe esés és pánik. Mert ugye SirCharles alapötlete az volt, hogy ez egyben egy halmentő akció is legyen. Mégis piszkálni kezdjük pontyLuckyt, akit különösebben ez sem érint meg. Visszatesszük a kádba. Neki sikerült, a halas standról a Dunába jut majd. Ahol valószínűleg beledöglik a fogomzásgátlók és kedélyjavítók mutáló koncetrációjába.

Kellenek új pontyok. Frissek, élénkek, akikben buzog a tett vágy, akiknek még van célja. Akik ugrálnak az életért. A Tescoban elvileg még éjjel is lehet kapni. Szerzünk autót, és mindössze három órányi leállás után két újabb ponty érkezik. Már csak röhögni tudok. A két életerős és friss ponty ugyanúgy nem mozdul meg az asztalon. Kupaktanács. Barbárabbnál barbárabb ötletek, mégis hogy lehetne tripla szaltóra bírni egy pontyot. Fűzzük fel damilra. Vagy csak dobáljuk, aztán kapjuk el. Persze egy pontyot nem olyan könnyű elkapni. És valahogy mindnyájunknál előrébb való a hal élete, mint a magas szintű művészet. Szóval a csőd teljes. Melegíthetnénk alulról, vagy vezethetnénk bele áramot, de ezt nehéz a halmentő akcióval összeegyeztetni. Egy próbát még teszünk. Dobjuk a halat, nem túl magasról, és irtózatos bűntudattal, de több lehetőség nem lesz-e. Kiválasztjuk a legkevésbé rokonszenves pontyot. Mindössze öt percig próbálkozhatunk talán összesen. A hal nem produkál semmi értékelhetőt. Mire visszavisszük a kádba, a másik két hal, a másik új és Lucky, már haldoklanak. Öt perce még úszkáltak, most csak a kád alján fekszenek. Hajnal van és feladjak. Reggel újra kezdjük majd, de én most hazatekerek aludni. SirCharles pedig a kád mellett térdelve simogatja Lucky-t.

- Tarts ki, leviszlek a Dunába, ott fogsz meghalni, nem egy szaros kádban.

Mert ma sincs időm begépelni az írásaim. Inkább firkálmányaim. Szóval a szokásos kereső kifejezések, ezúttal azok a furcsa dolgok, amiket az emberek szeretnének maguknak venni vagy csinálni. A boldogsághoz vezető különböző utak:

wifi kereső kulcstartó

tetoválások,sárkány vagy ördőg intim helyen

beöntő pumpa   (nekem van az asztalomon egy tizenegyes méretű :D)

A legyek Ura film letöltése

birka rajz bárány

"vilagito polo"

pálcika emberes verekedős játék letöltése

húsvéti kosarak fotói

a világ leghosszabb telefonja

"párkapcsolat függőség"      (ebből doktoráltam)

tejcsoki

Horogkeresztes pólók csinálása        (házigázkamra tervezésre is rákeresett biztos)

louis witton utazo lada

világ leghosszabb palacsinta

dmt elado

martini hazilag

régi menzás ételek

flódni           9x

halucinogén gomba        5x

halucinogén gombák neve

halucinogén gombák           4x

halucinogen gombak magyarországon

halucinogén gomba hatása

szteroid beszerzés

drog házilag

energiaital előállítási költsége

gombák halucinogén

energiaitalok ára és elhelyezkedése

rush drog hogyan használjam

Rush mint altató

rush az orrba

A blog színvonala az utóbbi időben rémisztően emelkedni kezdett. (Nem akarok, én itt senkit sem vádolni Birkusz...) A túl magas röptöt megfékezendvén, most felteszem nektek az kedvenc videóklipjeimet. Persze Subbás módra kommentár nélkül.

5

4

3

2

Foszlány a Hamamból 3/3

Ha sikerül bejutni, akkor onnantól a Cinetrip lenyűgöző. Bár eddig mindenhonnan azt hallottam, hogy szodoma és gomora, de valójában a fürdő részen semmi különös sem történik. De még az sincs, hogy két kézzel kapkodna az ember vágytól hajta, mert ha sok is nagyon a bikinis lány, azért ez itt nem egy baywatch. Igaz én sem vagyok egy Mitch Buchannon, hiába az életmentős fürdőnadrágom. De összeségében nem is tudnám semmi általam eddig hasonlítani a bulit. Tökéletes hangzás és képek. Ez már magában is elég lenne, hogy ne itthon érezzem magam. Milyen szép is, mikor egy erőteljesebb basszusnál berecsegnek a dizsi hangfalai. És a helyszínt is mintha erre találták volna ki. Kicsit olyan az egész, mintha nem is egy péntek este lenne csak, hanem a waiting 4 tonight klip újraforgatása. Amúgy nem nagyon hallgatok ilyen zenéket. Ilyen teknóbathouset vagy mit. Mégis azt hiszem, ha nem lógna rajtam a gép, és bevettem volna már két órája egy duplahoffmant, akkor életem legjobb partyja lehetne ez. Így inkább csak úgy tűnik, hogy kellőkép részeg, tételezzük fel csak részeg fiatalok pezsegnek egy halmon a medence egyik felében. Épp mint mikor nyári zápor után, egy már szűkülő pocsolyában néhány millió ebihal életért kapkod. De a hiba bennem van, kora vén vagyok már én ehhez. Öregnek születtem. Persze az sem billenti pozitív irányba a véleményem, hogy amint megközelítem a géppel a medencét, valaki direkt bombát ugrik elém. Kultúráltan szórakozni kedves külföldi fiatalak. Nem, amúgy még csak erre lehet panaszom. A legkultúráltabban szórakozó társaság, amit az utóbbi években láttam. Nincs a sarokban belőve remegő lány, és a medencébe sem okádik épp egyetlen Jürgen sem. Egyszerűen én vagyok kedvetlen. Inkább elkeveredek még másfelé, hátha majd jobb kedvre derít, a tökéletes kép, mikor elém ugrik.

És a hamam rész valóban lélegzetelállító. Másvilági. A bejárat felett két kifeszített dróton törölközők lógnak, alattuk papucsok halomban. A fele soha nem talál majd vissza gazdájához. Nem üvölt a zene, és a hőség rögtön elkezdi lerohasztani rólam a nadrágot is, a gépről meg az objektívet. Vörös félhomály alatt párok találnak egymásra a medencében. Nem, még ez sem Salo, csak némileg nyitottabb és részegebb párok ölelkeznek és csókolóznak. De az egésznek van egyfajta hangulata. Bár biztosan van hangulata a heringes konzervnek is, csak szegény puhult gerincű halacskák már nem tudnak mesélni róla. Itt szívesen töltenék is több időt, mert ebben van valami, itt lehet hogy bujkál a tökéletes kép. Csak az objektívről csöpög a víz. Nem vagyok elég áldozathozó. Talán majd a bejárat előtt, ugrálnak fiatalok, igaz víz nélkül, de hát hogy eredeti legyek, a kecske is jól lakik, és a káposzta is megmarad. Aztán kifelé sétálva, egy lány épp előttem vágódik el. Alkohol plusz vizes strandpapucs plusz lépcső lefelé. Ideje sincs leraknia a kezét, gerinccel hárítja a lépcső élét. Közben a kezéből majd az egész dobozos sör felém repül. Már doboz nélkül persze. Egyik kezemmel a törölközőt tekerem a gépre, igyon fel amit csak tud, a másikkal a lánynak segítek felállni. Jajgat, de semmi gond, holnapra rendben lesz. Bár ahogy elnézem a hátán lévő sebeket, szerintem holnap, mikor kimegy belőle az alkohol, hamarabb fogadja majd meg, hogy többé nem iszik, mint hogy rendben legyen.

De nekem itt elég is. Hozni kellett volna vízállótokot. Azt meg csak remélem kész vagyok. És ha nem, hát hazamegyek akkor is. Az öltözőben persze még mindig káosz van. Próbálom megtalálni az egyik kulcsosembert, aki bemondásra elhiszi bárkinek, igen ebben a szekrényben az én cuccaim vannak. Nem is lenne ebben semmi, hisz ez az első ilyen buli, nincsenek még tapasztalatok... Csak ez ugye nem így van. Ráadásul a szekrényes jegy áráért a legtöbb helyen még most is adnának negyven gombóc fagyit. Persze tudom, a minőséget, az exkluzivitást és a világ tíz legjobb bulija közül az egyiket meg kell fizetni.

Mellettem egy srác megkérdezi az öltözős bácsit, hogy akkor most hova tegye a cuccait. Nincs megoldás.

- De biztos nincs már szabad szekrény főnök?

- Hát két kilóért talán akad

Csak remélni tudom, hogy nem kétezer forintra gondolhatott. És biztos én vagyok túl kapitalista, csak arra gondoltam, hogy nem véletlen van a szekrények sorszáma a karszalagokon. Valamit biztos félreértettem, csak a külföldieket sunyiban lehúzós hófehér egyenruhás öltözős bácsik, nekem inkább idéznek valami kicsit magyart, mint egy gigantikus Zöldfoktól Amsterdamig híres bulit.

Foszlány a Hamamból 2/3

A főnök meg is érkezik tényleg, de a listán továbbra sincs az én nevem. Akkor talán Chompié, mert eredetileg úgy volt, hogy ő jön. És igen, hirtelen már a mappás kislány is emlékszik, neki szóltak, hogy egy Chompi nevűt majd engedjen át szó nélkül. Nadehadada, álljak csak meg. A főnök, ő, ismeri Chompit, és én határozottan nem ő vagyok. Szóval nem mehetek be. Igen, de helyette jöttem. Akkor sem. De tényleg, csak ha kétfelé kell menni, akkor az egyik helyre én megyek. Ekkor már ébred a gyanú, én csak beakarok lógni bulizni. Na mutassam csak meg a gépem.

Kisebb meglepődésre előhúzok tényleg egy fényképezőt a táskámból. Alaposan végig mérik mindketten. Elég komoly gép-e ez. Mennyire örülök, hogy nem egy fix ötvenes (tenyérnyi) optikát hoztam magammal. A 17-55ös nagy és súlyos. Rendben, bemehetek. És egy szavam sincs, a főnök tényleg segítőkész. A kasszához irányít, ahol kapok is karszalagot. Sétálnék is befelé, de az egyik biztonsági őr elkapja a vállam. Ezt tegyed el, és kifelé már ne hozd majd, bököd a fényképezőre. Öhh, izé, én dolgozni jöttem. Amúgy se értem mire gondol. Csempésszem be a táskámban a gépet, aztán hagyjam benn valahol? Akkor miért viszem be, meg aztán miért ne akarnám majd hazavinni? Ez biztosan csak egy kommunikáció anomália.

Elkezdem újra kintebb a főnöket keresni. Közben rám talál egy másik szőrösebb, nagyobb, és sokkal fürdőköpenyesebb főnök. Közel sem olyan szívélyes. Rögtön faggatni kezd, mit keresek én itt. Mert ha fotós is vagyok, akkor tíz előtt kellett volna még regisztrálnom. Most már tegyek le róla, hogy itt képeket fogok csinálni. Egyébként is melyik újságtól vagyok? Nem, köszönöm, én nem fotózom újságoknak, én az a szabadúszó éhen-haló típus vagyok. Nem kell sok és már üvölt velem, azonnal mondjam meg, honnan vagyok. De a főnök, az első, aki nekem az igazi, rajta nem is köpeny van, érkezik, és megment. Bevisz magával, és még fotós karszalagot is ad. Most már legálisan kattoghatok benn. Másfél órába telt csak.